Franciaország villámsebesen afrikanizálódik és iszlamizálódik, mivel milliószámra importál afrikaiakat és muszlimokat. Aki panaszkodik emiatt, azt rasszistának, bigottnak, idegengyűlölőnek, iszlamofóbnak bélyegzik. Franciaországban a muszlimok meggyilkolnak bárkit, aki Mohamed képét mutogatja. A francia kormány letartóztat mindenkit, aki a muszlimok által meggyilkoltak képét mutogatja.
Franciaország villámsebesen afrikanizálódik és iszlamizálódik, mivel milliószámra importál afrikaiakat és muszlimokat. Aki panaszkodik emiatt, azt rasszistának, bigottnak, idegengyűlölőnek, iszlamofóbnak bélyegzik. Franciaországban a muszlimok meggyilkolnak bárkit, aki Mohamed képét mutogatja. A francia kormány letartóztat mindenkit, aki a muszlimok által meggyilkoltak képét mutogatja.
Miért? Mert az úgynevezett gyűlöletbeszédet büntető törvények csak a fehéreket célozzák, és a muszlimok (is) egy védett kisebbséget alkotnak, noha (ők is) szeretik az elnyomottat játszani. Próbáljon csak egy őshonos fehér olyasmiket írogatni a Facebookon vagy a Twitteren, hogy „nem szeretem az afrikaiakat”, vagy „jó lenne kizsuppolni az összes muszlimot”. A kommentet haladéktalanul bejelentik, majd törlik, a fiókot percek alatt megszüntetik, a rendőrség nyomban rámozdul az esetre, és egyik nap reggel 6-kor egy rakás kommandós fogja a veszélyes gondolatbűnözőt kirángatni az ágyából, hogy az őrsre hurcolják kihallgatásra, amelynek során lenácizzák, majd a bíróságra citálják általában egy feminista bírónő elé, aki a változatosság kedvéért ugyancsak lenácizza, és minimum pénzbírságot vagy felfüggesztett börtönbüntetést sóz rá, ha éppen nem letöltendőt. Így néz ki a szólásszabadság Franciaországban.
Jakobinus hagyományaihoz híven a francia kormány állandóan a „nemzeti egységről” papol, holott egy olyan multiraciális országban, mint amilyenné Franciaország vált az utóbbi fél évszázadban, a nemzeti egység fogalma képzavar. Gyakorlatilag a szegregáció és a gettósodás nemzeti sportnak számít az ország heterogén népessége körében, és ez a folyamat organikusan bővül, pusztán az aktuális demográfiai trend, a „nagy népességcsere” nyomán, amely a vezető körök által erőltetett tömeges néger–arab bevándorlás elkerülhetetlen következménye.
Márpedig ezek a körök nem szándékoznak lassítani a bevándorlást, és még kevésbé fogják megállítani. Paradox módon a francia állam destabilizációja az államapparátus aktív kollaborálásával zajlik (vö. demográfiai dzsihád). Így az ország jövője tekintetében három lehetséges opció sejlik fel a láthatáron: kozmopolitizmus-keveredés, szeparatizmus-szegregáció vagy etnikai polgárháború. A globalista rendszergazdák nyilvánvalóan az elsőt erőltetik minden lehetséges módon és eszközzel, a fehérek számára a második számít a legjobb megoldásnak a társadalom és a faji szolidaritás újjáépítéséhez, de a harmadik tűnik legvalószínűbbnek a jelen tendenciák alapján.
Az elmúlt 50 év demográfiai forradalmának eredményeként Franciaország afrikai gyarmattá vált. A születések közel fele ma már nem fehér, miközben 12 millió mohamedán razziázza az országot dzsellabát viselve, mecseteket építve, és hetente elvágva néhány kafír (hitetlen) torkát. Ez a táptalaj kulturális regresszióba taszítja Franciaországot, mint minden olyan országot, amely a néger–arab tömegek kezére került. A feketék és az arabok mentális univerzuma tunya, kikerül az alkotói dinamika, vagyis a történelem alól. A néger–arab agyban minden örök jelen. A berber Egyiptom a fáraók, a görögök vagy Róma alatt kulturális nagyhatalom volt. Attól kezdve, hogy a néger–arab vér domináns lett benne, az országra örökös éjszaka borult, és soha többé nem jött elő a napfényre. Franciaország ugyanezt a sorsot éli meg. Húsz éven belül teljesen elarabosodik–elnégeresedik. Csak a vidék marad részben fehér.
Árulkodó jel, hogy egy főre vetítve a franciák a legnagyobb rapfogyasztók a világon. Sehol máshol nincs ehhez fogható, még Amerikában sem. Ma már csak egyféle zenét hallgatnak a 40 év alatti franciák: atonális arab–néger tamtamot, vagyis rapet. A vicces az, hogy a rap több mint 40 éves, mindig is ugyanarról szólt (pénz, fegyverek, szajhák, drogok, autók), és soha nem volt még ennyire népszerű. Franciaországban vége az angol–amerikai rock és pop korszakának. Manapság helyi előadók hódítanak, konkrétan gyűlölködő négerek és arabok. A kulturális gőzhenger, az iszlám–néger rap tönkreteszi a fiatal fehérek agyát, előkészítve a terepet a totális iszlamizációhoz.
A francia intellektuális élet végének felméréséhez elég konstatálni az alig egy évszázad alatt bekövetkezett mentális leépülést. Franciaország Debussytől a (pillanatnyilag legnépszerűbb) PNL rapduóig jutott. A franciák mindenből a legrosszabbat választották: az iszlám legrosszabbját az algériai bevándorlással, a négritude legrosszabbját a néger szabványosítással az amerikai fekete gettó mintájára. Íme, a híres francia „bon gout” (jó ízlés) drasztikus perverziója.
Franciaország szemlátomást összeomlik működő államként. A tanítás a népességcserélt zónákban – vagyis a közepesnél nagyobb városokban – abszurddá vált. A tanári dezertálások miatt gyakorlatilag bárki oktathat az iskolákban, akinek van alapszintű végzettsége. „Állásinterjú: 30 perc alatt tanárrá válhatsz.” (Info France2) Ezeknek a gyorstalpalós tanároknak kellene felügyelniük a fekete–muszlim bandát, amely bármelyik francia nagyváros állami iskolája. A Samuel Paty-ügy (a muszlim suhanc által lefejezett tanár esete) végleg az iszlamisták ellenőrzése alá juttatta a közoktatást. Egy rossz szó az iszlámról, és vége az illető tanári karrierjének vagy akár az életének. Más kérdés, hogy bizonyos bevándorlóknak lehetetlen bármit is megtanítani. Nem csoda, hogy „az ukrán diákok káprázatosan alkalmazkodnak” (BMF TV) a francia közoktatás színvonalához, amely immár a béka feneke alatt tanyázik.
Az Oktatási Minisztérium hagyományosan a franciaországi bolsevizmus bástyája, élén momentán egy feketével, akinek a porontyai persze nem egy „vibráló és színes” állami iskolában, hanem egy elitista fehér magánintézményben tanulnak. Franciaország hanyatlása törvényszerűen felgyorsul a kognitív katasztrófával, amely az arab–néger bevándorlás egyenes következménye. C’est la vie?
Gazdag István – Demokrata
