Az individualista, feminista, túlurbanizált nyugati társadalmakban, amelyekben az egyén megszabadult minden hűségtől és kötelezettségtől a rasszbéli (és most már nemi) hovatartozási csoportja iránt az antropológiai „determinizmus” elítélése nevében, amely úgymond akadályozná az egyéni szabadság kiteljesedését, a törzsi (fehér) empátia már nem hasznos. Éppen ellenkezőleg, ez a társadalmi mobilitás akadálya.
Annál is inkább, mert az egyén minden létfontosságú szükségletéről az állam és a multinacionális trösztök gondoskodnak, és már nem szükséges egy olyan társadalmi és faji csoportra támaszkodnia, amely megkövetelheti tőle a normák és hagyományok tiszteletben tartását. Sőt mi több, a fehér „mi” mint a kozmopolita demokrácia számára az abszolút gonoszság megtestesítője törvénytelenné vált. Ugyanakkor viszont más rasszbéli vagy nemi csoportok önaffirmációját dicsőítik. A törzsiség nem tilos, sőt hozsannázott, feltéve hogy nem fehér és heteroszexuális. Erről szól a „diverzitás”, vagyis a nyugati társadalmak hivatalos ideológiájának számító nem fehér törzsiség szisztematikus felmagasztalása.
Egy olyan gazdaságban, amely a termelésnek a harmadik világba és a fogyasztásnak a harmadik világból nyugatra való áthelyezésén alapul, a határokat állító fehér törzsi „mi” elpusztítandó ellenségnek számít. A fehér nők hipergámiájának felszabadítása (feminizmus) párhuzamos a nyugati kapitalizmus teljes denacionalizálásával, valamint a tömeges bevándorlás ösztönzésével. Elkerülhetetlen volt, hogy a globalista nagytőke a feminizmust használja fel arra, hogy elfojtson minden bennszülött lázadást, amely megakadályozná abban, hogy a saját igényeinek megfelelően földrajzilag átcsoportosítsa (a migráció révén) a harmadik világ fogyasztóit. Ebben a rendszerben a fehér férfiak által jelentett „mi” ellenállása a faji népességcserével szemben olyan akadályt képez, amelyet a női hipergámia változatlan tényének a mozgósításával lehet semlegesíteni.
Nem lehet egyrészt az antirasszizmus és a feminizmus nevében a globalista oligarchia lakájmédiájában a fehér férfi önaffirmációját kriminalizálni a nők és a bevándorlók „elnyomása” miatt, másrészt elvárni, hogy a fehér férfi feláldozza magát egy ismeretlen nőért a közlekedési eszközökön. Különösen egy olyan városban, ahol szociológiailag 99 százalékban garantált, hogy ez a nő a harmadik világbeli hímek inváziójának lelkes támogatója és egy potenciális kasztráló feminista legyen. Melyik fehér férfi akarná kockára tenni az utolsó dolgot, amije van – az életét – valakiért, akinek a túlélése a fehér férfi vereségétől függ? Pontosan ezt követelik egyes emancipált fehér nők, amikor halkan vagy agresszívan azt mondják, hogy a fehér férfi földje nem az övé – ez az antirasszizmus implicit üzenete –, hanem a földön élő minden férfié, aki veszi magának a fáradságot, hogy eljöjjön és magáévá tegye a fehér férfiak földjét és a – már csak elvileg – hozzájuk tartozó fehérszemélyeket egyaránt. Mindezt úgy, hogy közben azt várják el, hogy a fehér férfi avatkozzon be, amikor a dolgok rosszul mennek ugyanezekkel a harmadik világbeli férfiakkal. Egy idő után a propaganda és a fehér férfiak átnevelése ellenére a túlélési ösztön átveszi az irányítást. A nyugati nagyvárosi dzsungelekben az „erős és független” nőknek ugyanúgy egyedül kell boldogulniuk, mint a férfiaknak. Pontosan ezt követelik a nők, de amikor megkapták, vészhelyzetben mégis a fehér férfit hívják segítségül, miközben továbbra is lakájként kezelik, megelőlegezve a feminista „normális” állapotokhoz való újbóli visszatérést.
A feminista nők kétszínűsége abszolút. A fehér férfinak egy személyes eunuchállományt kell alkotnia, amelyre minden fehér nőnek fenntartás nélkül joga van anélkül, hogy bármilyen ellenszolgáltatást (pl. faji szolidaritást) nyújtana. Ez a feminista-multikulturális társadalom víziója, és ez az a társadalom, ahogyan jelenleg is működik, mivel a nyugati társadalmak a XX. századtól kezdve a női hipergámia kielégítésére szolgálnak. Mindezt nem kell a fehér férfinak tudatosítania magában, hogy alkalmazkodjon hozzá a viselkedésében. A fehér férfiak által a nőtársaikat (színes bőrű férfiak részéről) érő agresszió esetén mutatott apátia egyrészt az állam és a közoktatás némberei által a fiúk legkorábbi életkorától kezdve alkalmazott erőteljes pszichológiai kasztrációs munka gyümölcse, másrészt annak a logikus felismerésnek az eredménye, hogy már nem áll érdekükben beavatkozni. A határok megnyitásával a nemi feladatok felosztása most már faji vonalat követ: a civilizált fehér férfi a béta-ellátó, az agresszív színes bőrű férfi a szexuális hódító. Ahhoz, hogy a balek fehér férfi elfogadja ezt az örökös átverést, a nők azt használják, amit a legjobban tudnak: az érzelmi zsarolást, ahogyan azt a hegedűsnőnk példája is mutatja.
Igen, az évezredes „fehér lovag” ösztön arra sarkallja a fehér férfit, hogy megvédje a fehér nőt, de a társadalmi, faji és nemi feltételek drasztikusan megváltoztak az utóbbi évszázadban, amit a genetikánk még nem tudott integrálni. Ez az új társadalmi, faji és nemi kontextus mégis egyre inkább arra ösztönzi a fehér férfit, hogy racionálisan cselekedve elnyomja magában ezt az atavisztikus ösztönét, amikor fehér nőket molesztálnak színes bőrű férfiak az utcán. Ezért mutatkozik egyre nagyobb hiány manapság fehér lovagokból a nyugati nagyvárosokban. Paradox módon a feminista lózungok csak egy haldokló, de még mindig kellően rendezett fehér patriarchális társadalomban működhetnek. Amint a feminizmus kifejti teljes társadalmi hatását, és a társadalmi rend általános összeomlását (nemzeti kasztrációt) idézi elő, a szexuális polaritások a keletkezett káosz megpróbáltatásai során újrarendeződnek: a nők elbújnak, reszketnek és engedelmeskednek, a férfiak dominálnak, érvényesülnek és parancsolnak. Ebből a szempontból a harmadik világbeli bevándorlás legalább annyira rossz, mint amennyire jó hír. Mint minden jelenség, ez is lehet romboló és építő jellegű. A feminizmus és a határtalan piacdemokrácia magában hordozza a patriarchális rend újjászületésének csíráit. Ordo ab chao. Ez a feminokratikus állam lerombolását és a társadalom újbóli átvételét jelenti az elkerülhetetlen társadalmi, faji és nemi reconquista során megedződött fehér férfi emberiség által.
Gazdag István – Demokrata
