Most az izraeli vezetés ugyanazt teszi, amit az angolszászok mindig tesznek, amikor valahol elszánt katonai ellenállásba ütköznek.
Kétségtelen, hogy 2023. október 7-ét az izraeli hadsereg (IDF) fennállásának eddigi leggyászosabb napjaként fogja nyilvántartani a hadtörténet. Ezen a napon a legyőzhetetlennek tartott IDF futott, bujkált, visszavonult, és videófelvételeken siránkozott, hogy a Hamász csapást mért rá, vagyis visszaütött, amihez az IDF mindeddig nem volt hozzászokva.
Képzelhetjük, hogy az izraeli sorkatonákra és tartalékosokra, akik látták ezeket a riportokat és videófelvételeket, milyen pszichológiai hatása van annak a tudatnak, hogy meg tudta lepni és ijeszteni őket pár száz dühös huszonéves arab, és közel sem olyan profik és harcképesek, mint ahogyan azt a világ korábban gondolta róluk. Teljesen érthető, hogy – egyes defetista sajtóspekulációk szerint – állítólag nem nagyon fűlik a foguk Gáza szárazföldi inváziójához, amelynek során némelyek közülük otthagyhatják azt. Úgy tűnik, hogy az izraeli harci morál javításához szükség van az USA erődemonstrációjára is, és 2000 amerikai tengerészgyalogos már partra is szállt, hogy adott esetben beavatkozzon, ha a dolgok netán nem az IDF számításai szerint alakulnának, amire van némi esély.
„1973-ban az arabok alig néhány rakétát tudtak kilőni, most már 150 ezres arzenálról beszélünk csak Libanonból” – figyelmeztetett a változóban lévő közel-keleti katonai erőviszonyokra alig két héttel a Hamász-akció előtt Uri Bar-Joszef, a jom kippuri háború egyik neves izraeli szakértője, aki szerint „katonai fölénye ellenére Izrael jelenleg olyan háborús fenyegetéssel néz szembe, amely a legdrágább és legnagyobb kihívás lehet számára ’48-as megalakulása óta, mert ma olyan ellenségek kombinációjával [van dolga], akik hatalmas rakétaarzenál birtokában vannak, az izraeli hátországra irányítva. Az izraeli hátország még soha nem volt ilyen fenyegetéseknek kitéve, mint ma. Izrael talán tud néhány katonai választ erre a kihívásra, de ez csak részleges megoldás. Izrael drágán fog fizetni a következő háborúért” (Israel more vulnerable now than 50 years ago, Yom Kippur War expert says, israelhayom.com, 2023. 09. 24.).
Még csak nem is a Hamász cáfolt rá elsőként az IDF legyőzhetetlenségének mítoszára. 2006-ban az izraeli elit erőket igencsak kellemetlen meglepetésben részesítette a Hezbollah pár ezer viszonylag gyengén felfegyverzett harcosa Libanonban. Ahelyett, hogy bevette volna Bejrútot vagy „lefegyverezte volna a Hezbollahot” (ez volt az izraeli támadás kitűzött célja), az IDF még Bint Zsbejl kisvárosát sem tudta az ellenőrzése alá vonni, amely közvetlenül az izraeli határ túloldalán található, és amelyet a Hezbollah 100-150 harcosa védett 5000 izraeli katonával szemben 19 napon át! Izrael ekkor is vissza akarta bombázni Libanont a kőkorszakba (a szokásos mantrája), de nem sikerült neki, és a Hezbollah még erősebb lett. Gázával most ugyanez a gond: akárcsak a libanoniak 2006-ban, immár a palesztinok sem félnek többé az izraeliektől. Ráadásul Irán és mások segítségével a Hamász most sokkal jobban fel van fegyverezve, mint a múltban, és számára csak egy út van: felfelé a „minőségi létrán” (ahogyan a huszik is tették Jemenben, szerény drónokkal kezdték, de végül nagyon ütőképeseket szereztek).
Az üzenet, amellyel Izrael nem hajlandó szembenézni, a megszálló izraeli erők elleni Hamász-akció valódi üzenete ugyanaz, amit Haszan Naszr Alláh, a Hezbollah vezére már két évtizede mond, először egy 2000-es beszédében, alaposan feldühítve az izraelieket: „Istenemre, Izrael gyengébb, mint egy pókháló.” Minden amerikai pénz és katonai felszerelés, az IDF és a Moszad hírneve ellenére ez az egyszerű kijelentés azért dühíti fel őket, mert tudják, és a mostani Hamász-akció is eklatánsan bebizonyította, hogy igaz. Olyannyira, hogy Naszr Alláh bon mot-ja nyomán egyfajta „pókhálókomplexus” alakult ki az IDF vezérkarában, ahogyan azt az izraeli sajtóban nevezik.
Most az izraeli vezetés ugyanazt teszi, amit az angolszászok mindig tesznek, amikor valahol elszánt katonai ellenállásba ütköznek: haragjukat a civil infrastruktúra ellen fordítják, és annyi embert gyilkolnak meg, amennyit csak tudnak. Az igazság az, hogy a Hamász még az IDF-nél jóval nagyobb arányú várható veszteségei mellett is sokkal inkább hajlandó utcai harcokba bocsátkozni, mint az IDF. Ezzel együtt az izraeliek előnye mindenben olyan hatalmas, hogy semmilyen képesség és bátorság nem tudja semmissé tenni mérhetetlen szám- és eszközbeli fölényüket. Ha azonban úgy döntenek, hogy lényegében letarolják Gázát, és palesztin civilek ezreit ölik meg, valószínűleg több száz fős saját veszteség árán, akkor ez diplomáciai öngyilkosság lenne számukra, a harmadik világban mindenképpen. A legutóbbi gázai háború során az elrettentés működött, mert akkor a palesztinok sikeresen visszatartották Izraelt attól, hogy szárazföldi támadást indítson Gáza ellen. Most is csak azután fogja (vélhetően) rászánni magát az invázióra, hogy válogatás nélküli légicsapásokkal gyakorlatilag porrá bombázta a várost – a nyugati vezetők cinkos asszisztálásával.
Gazdag István – Demokrata
