Miként arról már több cikkben is beszámoltunk (itt, itt és itt), egy mozgalmi küldöttség keretében az Egyesült Királyság területén jártunk az Erő és Elszántság képviseletében, hogy egyrészt építsük a mozgalom külföldi kapcsolatait az európai összefogás jegyében, másrészt pedig betekintést nyerjünk mindazon jelenségek valóságába, amelyeket legtöbben, mint “no-go zónák” ismerünk. E cikk – amely utolsó az angliai beszámolók sorában -, ilyen zónákról, illetve a saját szemünkkel tapasztalt jelenségekről szól.
Egy kisebb méretű mecset Közép-Angliában
Jelen cikkünkben nem írunk egyebet – sem túlzást, sem “propagandát” -, mint egy olyan nap tapasztalatait, amelyeket mi magunk éltünk át, amikor angliai utazásunk során James Dowson és Nick Griffin barátaink bemutatták nekünk az Egyesült Királyság azon területeit (megannyi közül néhányat), amelyeket ők csak “fertőzött területekként” emlegetnek.
A megtekintett területek elhelyezkedése Közép-Angliában, Londontól körülbelül 200-300 mérföldre északra található. Tanulmányútnak is joggal nevezhető körutunk Nottinghamben kezdődött, majd többek között Mansfield-en, Chesterfield-en, Sheffield-en, Rotterham-en, Bransley-n, Wakefield-en és Leeds-en át egészen Bradford-ig tartott – mindezt egy nap leforgása alatt.
Az út első szakaszában brit barátaink előzetesen tájékoztattak minket, hogy “olyan területekre is menni fogunk, ahol a saját biztonságunk érdekében ne szálljunk ki az autóból.” Eleinte furcsán néztem, hiszen bármennyire is lehet szörnyű egy adott vidék, kiszállni azért még csak kilehet. Később rá kellett jönnöm, hogy bizony, vannak olyan vidékek Angliában (is, hiszen a Lyukóvölgy sem éppen turistaövezet), ahol fehér bőrű keresztényként nem érdemes huzamosabb ideig az utcán tartózkodni.
No, de ne siessük el a történetet. Az egyik elsők között lévő városban arra lettünk figyelmesek, hogy hihetetlenül nagy kosz és szemét van az utcákon. Azért a későbbi muszlim területekről sok mindent el lehetett mondani, de azt, hogy tonnányi szemétben élnek, azt nem. Mentünk-mentünk ezen a szakaszon, amíg egy putri-hangulatú környezet közepette alaposabban szemügyre nem vettünk egy szeméttel játszó kislányt: barnás bőre és fekete szemei már-már kelet-közép-európai asszociációt indítottak be bennünk, de a Walkie-Tolkie-n keresztül egyhamar megerősítést is nyertünk: ez a környék bizony szlovákiai cigányok által lakott övezet. Így már mindent értettünk.
Tipikus angliai házak előtt nem-tipikus angliai környezet
Az úton – a városok sorában – továbbhaladva egyre inkább feltűnőbbé vált, hogy európai azonossági jegyekben gazdag lakosságot egyre ritkábban láttunk. Sőt, a templomok száma csökkent, a mecsetek száma pedig növekedett. Olyannyira, hogy egy adott ponton állva olyan területre csöppentünk, ahol 20 mérföldes körön belül 300 mecset volt. Igen, teljesen jól olvasták: 20 mérföldön belül, 300 mecset.
A térképen Bradford városa látható, a megjelölt épületek pedig környékbeli mecsetek (az áthúzott “W” betű a nők által nem látogatható intézményeket jelezték)
Volt egy városnegyed – már egy másik területen -, ahol (kizárólag abban a negyedben) eddig megközelítőleg 1400 nőt erőszakoltak meg különböző muszlim bandák. James Dowson barátunk elmondása alapján ezek a nők sok esetben hiába keresték fel a helyi rendőrség erőit, ott ugyanis nemhogy segítséget nem kaptak, de egyenesen “lerasszistázták” őket – úgy forgatva a dolgokat, mintha még ők lennének a bűnösök. Nem messze onnan egy másik negyedben pedig az a környék volt látható, ahol a közelmúltban egyértelműen egy, az ISIS-hez köthető helyi központot számoltak fel a brit hatóságok. Hozzá kell tegyem, hogy itt különösen rossz tekintettél figyelték a környékbeliek a telefonnal való dokumentálásunkat.
Bár az említett városnegyedben napjainkban nőket erőszakolnak meg és fehér angol embereket ütnek ki a nyílt utcán, a közelben található városháza díszítése más korokról nyújtott emlékezetet (igen, az egy vesszőnyaláb a bárddal)
Bár hozzá kell tegyem, utunk során erőszakkal nem találkoztunk, viszont egy adott városban – amikor ott már sötétben sétáltunk – erősen érezhető volt, hogy nem kívánatos személyek vagyunk az adott környéken. Az utcában lévő két mecset között, az anno keresztény iskola helyén lévő muszlim iskola és a muszlim bevásárlóközpont mellett közvetlenül, amikor közel-keleti származásról tanúskodó fiatalok angol nyelven eléggé kivehetően méregettek minket a távolból: ott azért megértettük, hogy ott bizony nem lennének kellemes mindennapjaink.
Komolyabb méretű mecset, közvetlenül a pakisztániak edzőterme mellett
Személy szerint nekem viszont nem ezek a jelenségek okozták a legmélyebb nyomokat. Annál inkább az okozott maradandó nyomot, amikor egy újabb mecset megtekintése közben eleinte örömmel néztem a mögöttem lévő anglikán templom szebb korokat idéző falaira; aztán jobban szemügyre vettem, majd abban a pillanatban szorult össze keresztény európai szívem: a templom már nem templom volt, hanem a falán található arab felirat feletti angol szöveg azt hirdette: ez itt egy muszlim imaház.
Egykor templom, most pedig: “Jamiyat Tabligh-ul-Islam Prayer Hall”
Ott álltam, egy 320 ezer közel-keleti embert tömörítő muszlim zóna (amely kiteszi az ország területének egy jelentős részét) közepén, miközben leesett állal bámultam azt az egykor templomnak nevezett épületet, amelyet barátainktól megtudva egyetlen egy fontért adtak át az idegen kultúrából érkező térhódítóknak. Egyetlen egy fontért. Majd messzebb tekintve láttam egy gyönyörű szép, sokkal hatalmasabb templomot. Viszont szomorúan kellett megtudnom arról is, hogy mivel hívő keresztény közösség már alig van a környéken, így valószínűleg rövid időn belül az a templom is hasonló sorsa fog jutni.
Egy másik városban, szintén anglikán templomból átalakított mecset
És utunk végén négyszemközt mélyebben beszélgetve James Dowsonnal – neves brit patriótával – a következőket mondta nekem: “Az Egyesült Királyság területén jelenleg él 60 millió ember. Ebből a 60 millióból 7 millió muszlim. Bár a kormány 4 milliót mond, az hazugság: 7 millió körül van, ez biztos. Ebből a 60 millióból továbbá 11 millió vendégmunkás. Becslés alapján (beleszámolva a nem muszlim afrikai bevándorlókat is – a szerk.) a jelenlegi 60 millió emberből körülbelül már csak 40 millió a fehér angol emberek összlétszáma. Viszont átlagosan egy angol férfira jut egy feleség és egy gyermek. Egy muszlim férfira viszont átlagosan három feleség és húsz gyermek jut.” – a beszélgetést még hosszasan folytattuk, azt is megbecsülve, hogy akkor 25 év múlva hogyan fog kinézni az Egyesült Királyság lakossága. Úgy vélem, felesleges lenne további számokkal dobálóznom.
Mecset mecset hátán, ősi keresztény angol területen.
Bár abban az értelemben nem találtunk no-go zónát, miként például a Párizs környéki elővárosokban találni lehetne – mert csak áthaladtunk a településeken, nem tartózkodtunk ott huzamosabb ideig (akkor is leginkább egy elég masszív autó utasteréből szemlélődve). Így nem kerültünk életveszélyes helyzetbe, nem támadtak ránk. Viszont azt világosan láttuk, hogy ha vállat von egy társadalom a liberális multikulturalisták élre törése felett, az évtizedeken belül a kultúra totális elbukását eredményezheti. Angliában sikerrel jártak: bár bízva a fényesebb jövőben és óvatos hangsúllyal -, de kijelenthetjük, hogy a szigetországban elbukott a keresztény európai kultúra. És nem saját, szilárd értékrendje által, hanem annak hiányában és a liberalizmus természet- és kultúra-ellenes uralmában.
Viszont, ebből nekünk is tanulni kell: legyen rajtunk felelősség, itthon ne engedjük nekik! Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ne jusson szeretett hazánk hasonló sorsa, mert bizony a mi hazai közéletünk is meg van töltve olyan elemekkel, amik és akik bármikor, gondolkodás nélkül adnák át kultúránkat a pusztulás világának.
És bizony, Magyarországon is léteznek no-go zónák! Nem is akármilyenek! Sőt, nem is akármilyen mértékben rombolja országunkat a multikulturalizmus rákfenéje, csak a mi nyelvünk a no-go zónát gettóként, vagy telepként ismeri…
László Balázs, alelnök Erő és Elszántság
